2010 szubjektív

szubjektív best of 4 előadóra szűkítve, a sorrendberendezéstől távolmaradva. előzetes megjegyzésként talán annyi, hogy erős befolyás alatt töltöttem az utóbbi egy évet (is), a körülöttem élő zenészek és nem zenészek zenei ízlése és az ő általuk megismert zenék (köszi!) fognak nagyrészt itten feltűnni. ezen belül persze rendelkezem saját érzék és ízlésvilággal, de az első szűrő, vagyis a mi jut el hozzám, az nagyon nem mindegy.

• Laurie Anderson

 

ő leginkább saját, vagyis ha nem is öröktől, de régtől jelenlevő az életemben, ahogy telebeszéli a zenét, ahogy dallammá teszi az epikát, és ahogy kidomborodó egyéniségével kifejezésre juttatja önnön magát, az mindig is valami kellemes párbeszédre késztetett, ebben a párbeszédben én voltam a hallgató, ő pedig a mesélő. a 2010-es Homeland című albumában kicsit férfivá válik, ez furcsa, mert hangjában annyira érdekes amúgy is a férfi és női jegyek százalékos arányának játéka, hogy már-már otrombának tűnik, amikor teljesen férfi hangon szólal meg, de mindezt szerencsére megmenti az a tény, hogy a legfeminimebb férfiénekest (Anthony and the Johnson) hívja segítségül - vokálozni. illetve az is az idei év felfedezése, hogy Laurie egy kicsit olyan mind Fellini érzékeny, kislányos, bolondos Gelsominája..

Itt pedig kedvcsinálónak álljon a legütősebb szám Only an expert can deal with the problem címmel - hihetetlen jó érzékkel, ritmussal, társadalmi reflexiókkal és laurie-s bájjal megáldott szerzemény:

• Loscil

erről keveset tudok, a csakbennhajó híressé vált gyűjtőmedencéjéből halásztam ki, amolyan hangulatzene, de azok közül a legjobbak egyike. különlegessége, hogy egy monológgal zárul. ritka jó érzésű, megbabonázó erejű duma - fogalmam sincs miért működik ennyire. békés napokra ajánlott, egyhuzamban. az album címe: Endless Falls

• Mike Patton

vagyis a jó öreg Patton, aki már annyi mindent elvitt a hátán, mégis egyre egyenesebb lett, mígnem végül öltönybe bújt és olasz dívák dalainak megéneklésébe kezdett. hogy lehet ezért rajongani, hát hogy nem? végülis azt hiszem ehhez a történethez tartozik, hogy a 2009-es Sziget Fesztiválon benyeldekelte a cipőfűzőjét az egyik szám közben, vagyis ezzel és még sok minden mással (leginkább a puszta jelenlétével) megmutatta, hogy mennyira nagyon él. nagybetűkkel ÉL. mert önmagában a Faith No More...zene...a Faith No More nélkül Patton...egy hangos őrült. de így párban megtalálták azt, hogyan lehet közönséget varázsolni, s közben mégis olyat művelni, ami rendkívüli. aztán jött ez az olasz dolog, ez valami tök más. elegáns lett, szolid őrült és olaszul énekel, ami külön vicces. vagyis ezzel is eltalált egy olyan szintet, ami élvezhető, mégis benne van minden bája, humora, éle, vagánysága. hallgassátok, nagyzenekar meg minden! Az album címe: Mondo Cane.

• Carlo Mombelli

őket igazából egy szám miatt vettem be, ez pedig a 2010-es Theory albumon található Religion, ami már elsőre is, élőben is teljesen lenyűgözött. de ezt már többször több helyen kifejtettem, úgyhogy ide elég is maga az, ami: